Kézilabda kupa

Szabó Edina: Mély hálával gondolok Olivier Krumbholz-ra

Édesapád neves kézilabdaedző volt. Mikor dőlt el, hogy a lánya is a kézilab- dát választja?
A fóti Gyermekvárosban nőttem fel, ahol a szüleim testnevelő tanárok voltak, így a sport gyerekkoromtól az életünk része volt. Nagyon szerettem mozogni, különösen futni. Kézilabdás család voltunk, így természetesen a labda is hamar a kezembe került. Sokáig az atlétika és a kézilabda között hezitáltam. Végül a kézilabdát választottam, és tizenhárom éves koromtól a Vasas utánpótlásában játszottam.

Mit kaptál édesapádtól játékosként és mit vittél tovább tőle edzőként?
Édesapámtól elsősorban a munka és sport iránti elkötelezettséget és fanatizmust kaptam. A szüleim mellett nagyon korán megtapasztaltam azt is, hogy az élet nem mindenkinek ugyanonnan indul, és hogy a sport milyen erőt, kapaszkodót és lehetőséget tud adni. Ez mélyen megmaradt bennem, és edzőként is végig kísért.

Irányító volt a posztod. Mi volt az, amit leginkább megszerettél benne?
Szerettem a felelősséget és a döntési helyzeteket, ezért középen éreztem magam igazán jól. De kicsi voltam, így szinte minden poszton játszottam. Igazán az volt a nagyon fontos, hogy a pályán legyek, mert imádtam játszani.

A TFSE csapatában hozott össze bennünket a sors számodra egy fontos korszakban. Mire emlékszel vissza legszívesebben abból az időszakból?
Nagyon meghatározó időszak volt. Akkoriban a TFSE a Testnevelési Főiskola csapata volt, és hallgatóként kötelező volt oda igazolnunk. Ez azonban egyál- talán nem jelentett terhet, mert nagyon erős közösség alakult ki mind az egyetemen, mind a csapaton belül. A sport, a tanulás, az egyetemi élet és a barátságok összetartoztak. Sok minden történt azóta, de azoknak az éveknek a barátságai, közös élményei és az a fajta lelkesedés, ami akkor bennünk volt, ma is nagyon közel áll hozzám.

A Testnevelési Főiskolára akkor még komoly felvételi vizsgán lehetett bekerülni. Mit jelentett számodra egyszerre diáknak és élsportolónak lenni?
Nagyon szerettem tanulni, és ugyanolyan komolyan vettem, mint a sportot. Soha nem éreztem, hogy választanom kellene a kettő között. Inkább azt tanultam meg, hogy az ember több dologban is lehet elkötelezett egyszerre.

Játékosként 65 alkalommal szerepeltél a magyar válogatottban. Melyik válo- gatott mérkőzés emléke maradt meg benned leginkább?
Nagyon fiatalon kerültem be a magyar válogatottba, de reálisan nézve akkor még csak nagyon kis szerepem volt a csapatban. Mire érettebb játékossá vál- hattam volna, és talán komolyabb szerepet is sikerült volna kivívnom magam- nak, a családommal külföldre költöztünk. Így az én válogatott pályafutásom tulajdonképpen hamarabb lezárult, mint ahogyan azt fiatal játékosként elképzeltem. A legerősebb emlékem az olimpiai részvételért vívott mérkőzésünk Jugoszlávia ellen. Alulmaradtunk, és ezzel nem sikerült kijutnunk az olimpiára. Óriási csalódásként élte meg az egész csapat. (1987. december 12., Velikovo Tirnovo, B-világbajnokság, Magyarország – Jugoszlávia 22-24. A magyar csapat a 3. helyen végzett, viszont csak a B-világbajnokság győztese, Jugoszlávia kvalifikálta magát az 1988. évi Szöulban rendezett olimpiára. A szerk.) Fiatal játékosként én is átéltem ennek minden fájdalmát, ugyanakkor ez a mérkőzés valami nagyon fontos útravalót adott nekem egy életre. Megtanított arra, hogy a sportban néha egyetlen mérkőzés, néhány pillanat választ el attól, amire éveken keresztül készültél. És arra is, hogy a kudarcokból ugyanúgy építkezünk, mint a sikerekből. Sok évvel később, edzőként is rengetegszer eszembe jutott ez az élmény.

Miért éppen Franciaországban folytattad az életed, és mikor érezted először, hogy ott edzőként is lehet jövőd?
A férjem szerződése miatt költöztünk Franciaországba, ahol végül majdnem az egész játékos-pályafutását töltötte. Én is játszottam, de akkor a család és a gyerekeink voltak az elsők. Nagyon boldog időszak volt az életünkben. Amikor felmerült, hogy befejezem a játékot, közgazdászként szerettem volna folytatni, de nem volt hozzá elég bátorságom. Közben remek lehetőséget kaptam a sportban. Nem én terveztem így, de felismertem, hogy az élet ebbe az irányba terel.

Tizenöt évig dolgoztál a francia női válogatott mellett. Hogyan kerültél pozí- cióba és mi volt a feladatod?
2000-ben lehetőséget kaptam, hogy csatlakozzam Olivier Krumbholz stábjához. Ami egy lehetőségnek indult, tizenöt év, három olimpia és életem egyik leg- meghatározóbb szakmai és emberi utazása lett. Mély hálával gondolok rá.

Mi volt a legfontosabb, amit abból a korszakból magaddal hoztál?
A rendszerben való gondolkodás. A nagy eredményekhez vízió, következe- tesség, megfelelő emberek és türelem kell. Franciaországban közelről láthat- tam, hogyan lehet hosszú éveken át ugyanabba az irányba dolgozni, miközben folyamatosan képesek vagyunk változni és korrigálni. A következetesség nem azt jelenti, hogy mindig ugyanazt csináljuk. A célt kell szem előtt tartani, az utat pedig az emberekhez és a helyzethez igazítani.

Olivier Krumbholz mellett milyen szakmai leckét tanultál meg, amelyet azóta is alkalmazol?
Nagyon sokat tanultam tőle a magas szintű csapatműködésről. A játékos áll a teljesítmény középpontjában, a stáb felelőssége pedig olyan szakmai környeze- tet teremteni, amelyben világosak a szerepek, a felelősségek és az irány. Ehhez magának a stábnak is csapatként kell működnie. Szakmailag tőle tanultam meg, hogy a védekezés adja azt a stabilitást, amelyre a játékot építeni lehet. Olivier mellett nem volt könnyű dolgozni: nagyon magasra tette a mércét, önmagával és velünk szemben is. Tudta, mikor kell irányítani, és mikor kell teret és felelősséget adni. Tizenöt év alatt sok nehézségen mentünk keresztül, miközben a kézilabda és a világ körülöttünk is rengeteget változott. Megtanul- tam, hogy a magas szintet nem elérni nehéz, hanem újra és újra megteremteni. Olivier gyakran mondta: először határozzuk meg, mit akarunk elérni, aztán döntsük el, készek vagyunk-e megfizetni az árát. Sok munkával és közös akarattal nagyon messzire lehet jutni. Ez velem maradt.

2005-ben EHF-kupát nyertél a székesfehérvári Cornexi-Alcoa együttesével a magyar bajnokaspiráns Győri Graboplast ETO ellen. Milyen emléked maradt meg legerősebben abból a döntőből?
Leginkább arra az örömre emlékszem, amit mindannyian együtt éltünk át: a játékosok, a stáb, a közönség és a családom. Ritka pillanat, amikor ennyi ember munkája, hite és öröme egyszerre találkozik. Különösen sokat jelent, hogy ezt Rácz Marianne edzőtársammal élhettem át, akinek emberileg és szakmailag is nagyon sokat köszönhetek. Hálás vagyok ezért az élményért. (2005. évi EHF-kupa döntő: Győri Graboplast ETO – Cornexi Alcoa 27-21; Cornexi Alcoa – Győri Graboplast ETO 28-19; összesítésben 49-46, a Cornexi javára. A szerk.)

Érden egy feljutó csapatból építettél hosszú évekre magyar élcsapatot. Mi volt ennek a legnehezebb része?
A legnehezebb az volt, hogy minden új szinthez nekünk is változnunk kellett, a csapatnak, a stábnak és a klubnak egyaránt. Ez néha nehéz döntéseket is jelentett. Hosszú éveken át az élmezőnyben maradni nemcsak jó munkát és következetességet kíván, hanem azt is, hogy bizonyos dolgok jókor kerüljenek a helyükre. Ehhez szerencse is kell.

Hat egymást követő bajnoki bronzérem Érddel. Utólag inkább sikersorozat- ként vagy kihagyott lehetőségként tekintesz erre az időszakra?
Nagyon sok munka, következetesség és összefogás kellett ahhoz, hogy kilenc éven át az élmezőnyhöz tartozzunk, és ebből hat egymást követő évben megszerezzük a bronzérmet. A Győr és a Ferencváros más lehetőségekkel dolgozott, mögöttünk pedig minden évben erős csapatok küzdöttek azért, hogy a helyünkre kerüljenek. A sportban könnyű belekerülni abba a gondol- kodásba, hogy ami egyszer sikerült, az már kevés, és mindig többet kell elérni. Ez belülről is nagy nyomást jelent, és a környezet is könnyen ezt erősíti. Természe- tesen mindig kerestük, hogyan tudunk tovább lépni. Ez tartja mozgásban klubot. Közben minden szezon egyszeri és megismételhetetlen: más játékosok, más helyzetek, más nehézségek és más munka van mögötte.  Mindegyik évnek megvolt a maga története, a maga ára és a maga öröme. Együtt pedig egy olyan időszak lett belőlük, amelyre nagyon jó szívvel tekintek vissza.

Aztán 2020-ban kurtán-furcsán vége szakadt az együttműködésnek: az ön- kormányzat megvonta a korábbi finanszírozást. Hogyan élted meg? 
Nehéz volt, ahogyan véget ért, de egy történet értékét nem a befejezése határozza meg. A közös munka, az eredmények, az emberi kapcsolatok és mindaz, amit együtt megéltünk, ezekre ma is jó szívvel és szeretettel gondolok vissza.

2021-ben megkaptad az amerikai női válogatott szövetségi kapitánya posz- tot. Mi vonzott ebben a teljesen más kézilabdás világban?
2020-ban az életem alapjaiban megrengett. Amerika teljesen ismeretlen világ és szinte valószerűtlen feladat volt számomra.

Mi volt Amerikában a legnagyobb szakmai kihívás: a játékosok, az infra- struktúra vagy maga a kézilabdás kultúra?
Az infrastruktúra és a kézilabdás kultúra hiánya együtt jelentette a legnagyobb szakmai kihívást. Önkéntesen dolgoztunk, sok mindent saját magunk oldottunk meg, miközben a magyar és a francia szövetség is sokat segített. Különleges emberekkel és történetekkel találkoztam, amelyek közül sok ma is része az életemnek. Sok egykori játékossal tartom a kapcsolatot a világ különböző pontjairól, és ott ismertem meg Hendrik Schultze-t is, aki ma a kapusedzőm. Ez egy olyan kapcsolat, amelyet különösen értékesnek tartok.

2023-ban visszatértél Franciaországba, ezúttal már vezetőedzőként. Milyen érzés volt ugyanabba az országba edzőként visszatérni, ahol korábban a válogatott mellett dolgoztál?
Akkoriban nem gondolkodtam a jövőn, Szicíliában éltem és a helyi klubnál dolgoztam, illetve az amerikai projekttel küzdöttem. A Saint Amand Handball elnöknőjével való beszélgetés meggyőzött és éreztem, hogy ezt a feladatot szívesen elvállalom.

A Saint-Amand csapata most először harcolta ki az Európa Ligába való indulás jogát. Mit jelent ez a vezetőedzőnek és a klubnak?
Nagyon örülök neki, mert egy klub életében az első európai szereplés komoly mérföldkő. Jó érzés látni, hogy a közös munka idáig vezetett, és hogy a játékosok és a stáb is átélheti ezt. Közben persze már az új feladatra figyelünk: szeretnénk élvezni az Európa Liga minden pillanatát, és közben megmutatni, mire vagyunk képesek.

A sors úgy hozta, hogy az Európa Liga-selejtező első körében magyar csapat, a Vác ellen kell kiharcolni a továbbjutást. Jelent ez számodra bármi pluszt, hogy éppen magyar ellenféllel találkoztok?
A helyzet nekem is különleges, de elsősorban a játékosaimra gondolok. Nekik ez egy új élmény és egy fontos európai mérkőzés, én pedig szeretném, ha felkészülten és felszabadultan tudnának pályára lépni.

Visszatekintve a pályafutásodra, melyik játékos és edző volt a legnagyobb hatással rád?
Ha egy embert kellene kiemelnem, Rácz Marianne-t mondanám. Edzőtársam volt, és nagyon hálás vagyok a bölcsességéért, a szakmai támogatásáért és a barátságáért.A játékosokat viszont nem szeretném külön-külön kiemelni. Az élsportolókkal nagyon különleges kapcsolat alakul ki. Sok mindenen mész velük keresztül, és közben nemcsak te adsz nekik, hanem ők is folyamatosan formálnak téged. Nagyon szeretem a játékosaimat, és mindegyikük hagyott bennem valamit.

Amikor annak idején a TFSE-ben játszottál, gondoltad volna, hogy egyszer edzőként ilyen messzire jutsz?

Akkor az egyetem, a kézilabda, a felnőtté válás, mondjuk úgy, az élet érdekelt. Bátor és kíváncsi voltam, szerettem volna minél többet látni és megismerni belőle.

Köszönöm az interjút!