Visszavonultatták Zsigmond György 14-es számú mezét

– Kezdjük az elején! Miért, hol és mikor kezdtél el anno kézilabdázni?
Miskolcon, az általános iskolában kezdtem el kézilabdázni, 14 évesen. Kipróbáltam én min- dent, mint mindegyik gyerek, fociztam is. Végül a kézilabdánál kötöttem ki.

– Ki volt a példaképed gyerekként?
Kovács Péter. Hatalmas balátlövő volt. Más nem is lehetett volna. Abban az időben ő volt Magyarország, de az is lehet, hogy a világ legjobb balátlövője. Én is átlövőként kezdtem, majd a katonaságnál lettem beállós, szerencsére. Jobban járt mindenki. (nevet)

– Hogyan és honnan kerültél Veszprémbe?
Miskolcon kézilabdáztam egy NB II-es csapatban, a Lyukóbányai Bányászban. Az edzőm testvére Tapolcán volt edző, az akkor NB I/B-s Tapolcai Bauxit Bányászban. Mi azért ott Miskolcon ügyeskedtünk eléggé, ennek következtében az edző beajánlott Tapolcára engem és egy barátomat. El is mentünk próbajátékra és látott is bennünk fantáziát a Tapolca edzője. Körülbelül 17-18 évesek lehettünk, amikor mind a kettőnket leigazoltak. Második helyen végeztünk a másodosztályban, így papíron is feljutottunk az első osztályba, mivel az első kettő csapat automatikusan felkerült. Mi még 1987-ben szabadtéren játszottunk: sza- kadó esőben és hidegben a betonon nyomtuk az ipart. Az után a szezon után hoztak egy olyan szabályt, hogy a 1987-88-as bajnokságot már csak teremben lehet játszani. E közben valaki beajánlott Hajnal Csabának, aki járt is párszor Tapolcán, én pedig Veszprémbe ke- rültem.

–Melyik csapattársaddal voltál leginkább összhangban? Ki adta neked a legjobb labdákat a falba, ki mellett volt a legjobb védekezni?
Gulyás Istvánnal párban mi nagyon sokat értünk. Jól éreztük egymást, ahogy egyébként mindenkivel, de Gulyival különleges volt a kapcsolatom. Tíz éven keresztül egy párt alkottunk edzésen, szobatársak is voltunk, amíg ki nem készítettem a horkolásommal. (nevet) Kétszer volt eltörve az orrom, orrsövényferdülésem is volt, ennek pedig a horkolás lett a követ- kezménye. Gulyi tíz év után „dobott”, majd jött Csoknyai István, de ő is rám unt. (nevet) Meg is tudom érteni őket egyébként, kellemetlen lehet, amikor meccsre készülsz, pihenni akarsz, Zsiga meg ráhúzza a rettenetes horkolást éjféltől hajnal háromig. (nevet)

– Melyik edző volt rád legnagyobb hatással? Kinél fejlődtél a legtöbbet?
Sokat köszönhetek minden edzőmnek. Egyikkel sem volt bajom, jó kapcsolatban voltam velük. Nem voltam az a rendbontó játékos, csináltam a dolgom aztán kész. Szerintem volt olyan edzés, hogy észre sem vették, hogy ott vagyok. Mindenkire tudnék jókat mondani, de nem szeretnék senkit sem megbántani azzal, hogy kihagyom.

– Kik voltak a legkeményebb ellenfelek?
A csapatnak mindig voltak mumusai. Volt olyan idő, amikor bárhova mentünk, mindig találkoztunk a Zágrábbal. Aztán volt olyan idő, amikor nem tudtuk elkerülni a Pamplonát, valamelyik spanyol csapattal mindig összehozott minket az élet. Soha nem gondolkodtam ezen, hogy kellemetlen ellenfél, vagy sem. Azon a szinten, ahol mi voltunk már, minden egyes mérkőzés kemény volt.

– Mi volt a legszebb pillanatod Veszprém mezben?
A győzelmek! Például 1992-ben, amikor megcsináltuk a „hármasugrást”. Bajnokság, kupa és a Kupagyőztesek Európa-kupája. Azért csak tizenegyszeres magyar bajnoknak és tizenkétszeres kupagyőztesnek mondhatom magam. Ezt átélni, hát, van olyan sportoló, aki ennek sajnos a közelébe sem jut. Jó csapatunk is volt, voltak olyan évek, hogy összesen kilenc veszprémi volt a válogatottban, pedig akkoriban nehéz volt bekerülni. A magot mindig a Veszprém adta. Ott voltunk 1997-ben a világbajnokságon Kumamotoban, Japánban, ahol annyira közel voltunk az éremhez, hogy a mai napig a nyakamban hordanám, ha nem kapunk ki a franciáktól egyetlen góllal. Igazából a győzelmek mindig emlékezetesek voltak, a kudarcból pedig mindig tanultunk, és túlléptünk rajta. Nem volt sok időnk keseregni. Büszke vagyok arra, hogy ennyi érmet tudtam szerezni a Veszprémmel.

– Mi volt a legrosszabb, vagy legfájóbb pillanatod a csapatnál?
Talán az, hogy összesen hat nemzetközi kupadöntőt játszottunk és abból négyet elveszítettünk. 1992-ben megnyertük a KEK-et, majd 1993-ban elveszítettük a Marseille ellen, aztán 1997-ben a Bidasoa ellen megint elveszítettük a KEK döntőt. Én 2000-ben megnyertem az EHF-kupát a Metkoviccsal, a Flensburg ellen. 2001-ben elveszítettem egy EHF-kupa dön- tőt, ahol a Magdeburg vert meg minket, és hát a legfájóbb, az a 2002-es BEK döntő a Veszprémmel, amikor a Magdeburg nyert ellenünk. Megéltem a szépet is, jót is, de azért négy döntőt elveszíteni, az fájt és a mai napig fáj. Amikor tényleg csak nüánszokon múlott, hiszen a Magdeburg csak két-három góllal volt jobb nálunk, szóval nem mosták fel velünk a padlót, sőt, akár nyerhettünk is volna.

– Miért váltottál 1999-ben, hogy került képbe a Metkovics?
Nem túl bonyolult az oka, csak annyi, hogy 13 évet töltöttem egy helyen. Jó formában voltam, és úgy éreztem, hogy kell a változás és ki kell magamat próbálni valahol máshol. Horvátország jött össze, de egyébként Németország volt a fő cél. Megkérdeztem a családot otthon, hogy Horvátország jó lesz-e? Azt mondták jó, én pedig oda igazoltam végül. Azért nulla nyelvtudással egy magyart lerakni a horvátoknál, hát nem volt egyszerű az első pár hónap. Szerencsére elkezdtem beszélni a nyelvet, és még most is tudok picit horvátul. Kellett a kihívás, így nekiindultunk. Ez később egy nagyon jó választásnak bizonyult. Nyertem egy KEK-et, horvát bajnok és kupagyőztes lettem. Ezek szép emlékek. Persze más volt a kultúra, de kellemesen csalódtam bennük. Lent voltam egészen Dalmáciában, napi 8 órát sütött a nap, ott volt a tenger, jól éreztük magunkat a családdal.

– Miért tértél végül vissza? Milyenek voltak az utolsó idényeid Veszprémben?
Kezdődött az iskola a gyerekeknek. Én megállapodtam a Metkoviccsal, hogy maradok egy harmadik évre is, de aztán szeptember elején bementem az elnökhöz, hogy így egyedül, a család nélkül nekem nem biztos, hogy menni fog. Akkoriban még nem volt autópálya, 13-14 óra volt hazajutni, nem tudtam csak úgy hazaugrani, mint most tudnék. Nem lett volna értelme. Megbeszéltem az elnökkel, felbontottuk a szerződést, megköszönte, hogy ott vol- tam, aztán hazajöttem. Akkor már Veszprémben javában ment a horvát éra. Zdravko Zovko hozta a saját megbízható játékosait, és ott volt előttem Jovics, valamint Gál Gyula is. Későn csatlakoztam, így már megvolt a két fix beállós a szezonra, én voltam a harmadik. Meg- beszéltem Zovko mesterrel, mit vár tőlem. Elmondta, hogy nem fogok 60 perceket játszani, de segítsem Jovics munkáját, aztán ha beállok, akkor nyomjam ezerrel. Szerencsére nor- málisan tudtunk dolgozni, és még három évet maradtam.

– Hogyan látod a mai kézilabdát? Kik most a legjobbak a posztodon?
Nagyon sok jó játékos van beállóban, és mindegyik különböző. Blagotinseknek van egy stílusa a magasságából adódóan. Nem olyan robbanékony, kicsit nehezebben fordul. Azt gondolom, hogy Renato Sulics játéka lenne az enyém, ha átforgatnánk abba az időbe. Nilsson játéka is hasonlít az én stílusomra. Gyors elzárások, majd üres területre mozgás. Egyszer kipróbálnám magam az akkori tudásommal, hogy mire lehetnék képes. Gladi- átorképző lett a mai kézilabda. Mindegyik csapatnak kiváló játékosai vannak, akik remek képességekkel rendelkeznek, nehéz lenne kiemelni bárkit is.

– Milyen érzés volt az Aréna vastapsa közepette látni, ahogyan a mezed meg- jelenik a csarnok tetején?
Nem lehet szavakba önteni. Egy pályafutás lezárása volt ez a gyönyörű gesztus, amit kaptam a klubtól, hogy felkerülhettem oda a többi volt csapattársam mellé. Nem tudok többet mondani, fantasztikus volt.


Jelenleg a Telekom Veszprém utánpótlásában dolgozol játékos megfigyelőként. Melyek azok a tulajdonságok, amelyeket elsősorban figyelsz egy-egy ifjú játékos esetén?
Gyerekbajnokságokat látogatok, nyolcadik osztályosokat nézek, akik most fejezik be az általános iskolát. Próbáljuk őket a mi akadémiánkra hívni. Nagy a konkurencia, és kevés a merítési lehetőség. Elmegyek a bajnoki mérkőzésekre, és akinek a játéka tetszik nekem, azokról egy listát csinálok, amit Gulyás Péternek odaadok, majd meghívjuk őket egy válogatóra. Ez után az edzők döntik el, hogy ki felel meg nekik. Vannak bizonyos hiány- posztok, tavaly például kapus fronton voltunk bajban. Szerencsére megoldódott, két kiváló hálóőrt sikerült idehozni az utánpótlásunkba Budapestről. A mai kézilabdában vonzó, ha va- laki nagydarab, vagy két méter magas, de természetesen nem megyünk el egy ügyes ala- csony játékos mellett sem. Így történik az egész. Fontos, hogy ezt korrekt módon tesszük. Beszélek az edzőkkel, akik éppen a kiszemelt csapatát irányítják, nem kerülünk meg senkit. Elmondom, hogy tetszik a kis srác játéka, vagy, hogy éppen már hetedikes kora óta követjük a pályafutását. Nem akarjuk azonnal elszedni a klubtól, hiszen egy nyolcadikos gyermek inkább maradjon még a szüleivel a családi háttérben. Amikor elvégzi az iskolát, akkor jöhet. Kiváló edzők dolgoznak nálunk, és minden adott, hogy fejlődjön nálunk a fiatal. Emellett, azt gondolom, hogy a Telekom Veszprémnek jó neve van a szakmában Magyarországon, minden téren.

– Végezetül mit üzennél a fiatal kézilabdázóknak, akik még a pályafutásuk elején járnak? Mi kell ahhoz, hogy egyszer az ő mezük is egy Aréna tetején lógjon?
Szerintem jókor kell jó helyen lenni. Sorolhatnám azokat a gyerekeket, akik alázattal mindent végig csináltak, aztán nem lett belőlük kézilabdázó, közben másból pedig igen. Szerencse kell egy jó pályafutáshoz, valamint jó edzők, akik segítenek és terelgetnek az utadon. Persze kell az alázat és a munka, de főleg szerencse kell hozzá.


Fotó: Vörös Dávid

2018-09-20

Ez a weboldal cookie-kat használ annak érdekében hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információk