Kézilabda kupa

Különböző formációkban voltunk kollégák: először a Népsportnál, ahol külsős- ként belekontárkodtam a jégkorong tudósítások rejtelmeibe, később pedig sok írást publikált az általam szerkesztett futball évkönyvekbe és a SportHístóra havilapba. Az utóbbi húsz évben lazább lett a kapcsolatunk, mivel szerény sze- mélyem külföldön vállalt munkát, így egyre ritkábbak lettek az üzenetváltások. Egy-egy születésnapi, névnapi jókívánság, néhány e-mail, hogy vagy, mi van veled stb. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy a pályánk derekán való együtt- működés után személyesen is megemlékezem róla. Egy általam vele szemben elkövetett ugratást említek meg, mely humorzéke nagyságára vall.

2003 nyarán egy kánikulával megtűzdelt napon a párommal vacsoráztunk a budai Új Sipos vendéglőben. A leves elfogyasztása után arra lettem figyelmes, hogy Lukáts Gyuri barátom egy kisebb társaság élén bevonul az étterembe, és helyet foglal a terem másik végében. Mi észrevettük őket, ő azonban nem látott minket. Egy idő után ők is nekiláttak a vacsorának. Ekkor egy hírtelen ötlettel felhívtam a mobiltelefonon. Felvette:
    – Lukáts!
    – Jó étvágyat! – szólaltam meg.
    Meglepődött, s miután megismerte a hangom, megkérdezte: 
    – Honnan beszélsz?
    – A szerkesztőségből…
    – Honnan tudod, hogy vacsorázunk?
    – Látom a telefonom képernyőjén… Figyellek! – s bontottam a vonalat.
   Gyuri barátom egy darabig meredten nézte a készüléket, majd letette. Telt-múlt az idő, amikor látom, hogy a védjegyévé vált pipájára készül rágyújtani. Újabb hívás, felvette:
    – Lukáts!
    – Továbbra is figyellek!... A pipázás elegáns tevékenység, ám lassan mérgez! – s azonnal megszakítottam a hívást.
    A reakció nem maradt el, kollégám megdöbbent arccal felállt és körülnézett. Férfiasan be kell vallanom, hogy lebuktam az asztal alá, hogy ne vegyen észre. Mivel a párom háttal ült, így őt sem ismerte fel. Fejcsóválva leült. Ekkor újabb hívást kapott az asztal alól. Felvette:
    – Lukáts!
    – Figyellek!...
    – Ne szórakozz velem! – s mivel kezdte kapisgálni a helyzetet, kissé emelt han- gon újra megkérdezte:     
    – Honnan beszélsz?
    – Az Új Sipos vendéglő hatos asztalától – majd felálltam, s elindultam az aszta- luk felé.
     – Elmész te a…
   Nem mentem el, de amikor később találkoztunk, s a „Figyellek!” szóval ugrat- tam, csak mosolygott az eseten. Értette a tréfát, hatalmas humorérzéke volt.

Szerző: Hofmann Péter