Kézilabda kupa

A győri vereség magyarázatában sok elemzés csak a felszínt kapargatta. Sarah Bouktit extraklasszis teljesítménye, a Metz jobb taktikai terve és hatékony táma- dójátéka vagy a döntő kulcspillanatainak győri elvesztése valóban részei a történetnek, de ezek inkább következmények, mint okok. A szakmai kérdés nem az, hogy Bouktit miért lőtt tizenkét gólt, hanem az, hogy miért tudott a Metz olyan környezetet teremteni, amelyben ugyanazok a támadási sémák újra és újra eredményesek maradtak. A francia csapat támadásainak alapját nem Bouktit egyéni zsenialitása jelentette, hanem Grandveau, Axner, Albek, Vámos, Zaadi külső fenyegetése, Bouktit és a beállósok mély zárásai, a külső játéko- sokkal való páros kapcsolatai és a második hullámos befutások. Felmerül a kér- dés: erre miért csak részben tudott lépni a győri szakvezetés?

A mérkőzést nézve feltűnő volt, hogy a Győr nem tudta ráerőltetni saját ritmusát az ellenfelére. Ez különösen azért érdekes, mert a szezon során többször is sikerült legyőznie a Metz együttesét, olykor sérülések miatt „fél” csapattal, vagyis nem egy ismeretlen vagy kezelhetetlen ellenféllel találkozott. A döntőben azonban a francia csapat sokkal komfortosabban játszott. Nem feltétlenül látványosan, hanem abban az értelemben, hogy a saját elképzelései szerint tudta alakítani a mérkőzés menetét.

A vereség egyik lehetséges magyarázata a formaidőzítés kérdése. Ezt nem úgy érdemes felvetni, hogy a Győr rossz formában érkezett volna Budapestre. A Brest elleni elődöntő éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A csapat képes volt megnyerni egy rendkívül nehéz, magas intenzitású mérkőzést, amelyben többször is kritikus helyzetből kellett visszakapaszkodnia. A kérdés inkább az, hogy mennyi energiát vett ki a játékosokból ez a találkozó.

A Brest elleni mérkőzés során már látszott néhány olyan jelenség, amelyeket a döntőben még markánsabban lehetett érzékelni. A Győr nem tűnt lassúnak vagy fáradtnak, de kevésbé volt robbanékony, mint a szezon legjobb időszaka- iban. A védekezésben ritkábban érkeztek a játékosok fél ütemmel hamarabb, támadásban kevesebb volt az a ritmusváltás, amelyből korábban könnyű hely- zetek születtek. Ezek apró különbségek, de a Final Four szintjén gyakran éppen ilyen nüanszok döntenek.

Ez vezet el a terhelésmenedzsment kérdéséhez. A modern kézilabdában nem feltétlenül az nyeri a Bajnokok Ligáját, aki egész évben a legjobb formában van, hanem az, aki a Final Four hétvégéjére tudja időzíteni a szezon csúcstelje- sítményét. A Metz esetében erősen az volt az ember benyomása, hogy a csapat fizikailag és mentálisan éppen ekkor érkezett a maximum közelébe. Erre vall Mayonnade korább nyilatkozata, hogy a korábbi Final Four kudarcok után a teljes felkészülési modellt újra gondolták, melynek lényege az volt, hogy csapat fizikailag, nagy tempót diktálva, mentálisan és terhelés szempontjából csúcsfor- mában érkezzenek a budapesti hétvégére. A döntő második félide- jében a franciák nemcsak fenntartották ezt a tempót, hanem bizonyos szaka_ szokban még emelni is tudtak rajta (40. perc 22-24, 46. perc 22-28). A Győr eközben nem esett össze, küzdött, harcolt, de nem is tudott új szintre kapcsolni.

Ebből a szempontból a döntő talán nem önmagában elveszített mérkőzés volt, hanem egy hosszabb folyamat végpontja. Felmerül a kérdés, hogy a Győr nem túl korán érte-e el a szezon csúcsközeli állapotát? A csapat tavasszal is rendkívül magas szinten teljesített, kevés hullámvölggyel és kevés gyenge periódussal. Ez eredményességi szempontból kiváló, ugyanakkor könnyen elképzelhető, hogy a szezon végére már nem maradt olyan plusz tartalék, amely a Final Four két egymást követő, extrém intenzitású mérkőzésén döntő különbséget jelenthetett volna.

Per Johansson felelősségét ebben a keretben érdemes vizsgálni. Nem elsősor- ban a mérkőzés közbeni taktikai döntései, a késői időkérés a 47. percben (22-28) miatt, bár ott is felvethető, hogy szükség lett volna-e korábbi vagy radikálisabb változtatásokra. A fontosabb kérdés talán az, hogy a teljes szezon terhelési és felkészítési modellje optimálisan szolgálta-e a Final Four hétvégéjét. Ha a Metz valóban frissebbnek és energikusabbnak tűnt a döntő hajrájában, akkor ennek okait valószínűleg nem a mérkőzés utolsó húsz percében, hanem hetekkel korábban kell keresni.

A legóvatosabb szakmai következtetés ezért talán az lehet, hogy a Győr nem azért veszítette el a döntőt, mert rosszul játszott vagy mert egyértelműen gyen- gébb csapat lett volna. Sokkal inkább azért, mert a szezon legfontosabb hétvégéjén a Metz valamivel frissebbnek, valamivel energikusabbnak és vala- mivel jobb állapotban lévő együttesnek tűnt. Az ilyen különbségek egy teljes idény során alig láthatók, egy Bajnokok Ligája-döntőben azonban elég lehet ahhoz, hogy eldöntsék a trófea sorsát.

A formaidőzítés és a frissesség kérdését a kézilabdában gyakran leegyszerűsítik arra, hogy egy csapat „elfáradt” vagy „nem fáradt el”. A valóság ennél sokkal összetettebb. Az elit sportban ritka, hogy egy Final Fourba jutó csapat fizikailag kimerült legyen. A játékosok képesek végig játszani a mérkőzéseket, futnak, ütköznek, védekeznek. A probléma inkább az, hogy a csúcsteljesítményhez szükséges neuromuszkuláris frissesség (az idegrendszer és az izmok együttműkö- désének aktuális állapota, amely meghatározza, milyen gyorsan és robbané- konyan képes a sportoló mozgást indítani, irányt váltani vagy ütközni) fokoza- tosan csökkenhet.

Ez a gyakorlatban nem azt jelenti, hogy a játékos szemmel láthatóan lassúvá válik. Sokkal inkább azt, hogy elveszíti azt a bizonyos fél lépés előnyt. A véde- kező játékos nem fél másodperccel később reagál, hanem egy tizedmásod- perccel. Nem marad le látványosan az ütközésről, csak nem ő kezdeményezi azt. Nem hibázik sorozatban, de egyre többször kerül reaktív szerepbe. A nemzetközi elitben ezek a különbségek már mérkőzéseket dönthetnek el.

A Brest elleni elődöntőn pontosan ez volt az érzésem. Nem egy rosszul játszó Győrt láttam. Éppen ellenkezőleg. Egy rendkívül koncentrált, fegyelmezett és mentálisan erős csapatot láttam. Ugyanakkor hiányzott az a dominancia, amely a szezon bizonyos szakaszaiban jellemezte. A győzelem megszületett, de nagy energiafelhasználás árán. Az ilyen mérkőzéseknek sokszor másnap, 24-48 órával később jelentkezik az ára. S itt is felmerül a kérdés: miért az esti mérkőzést választották a több pihenést biztosító délutáni találkozó helyett? Sokan a kevesebb pihenést hozzák fel a vereség okaként. Van benne valami, de a probléma inkább az lehetett, hogy a Metz elődöntője kontrollált, a Győré kaotikus volt. Brest ellen a Győr kulcsemberei nagyon sok magas intenzitású percet játszottak. A kézilabdában pedig nem a játékidő öl meg, hanem az intenzív percek száma.

A sporttudományban ismert jelenség, hogy a nagy intenzitású excentrikus terhe- lések – vagyis az ütközések, fékezések, irányváltások – után a teljesítményküszöb látszólag nem változik jelentősen, miközben a robbanékonyság és a reakció- képesség mérhetően romolhat. A kézilabdában különösen fontos, hogy a játékos mennyire képes rövid idő alatt többször maximális intenzitásra gyorsulni. A Final Four hétvégéjén nem a futómennyiség számít igazán, hanem ezeknek az ismételt nagy intenzitású akcióknak a minősége.

Innen nézve a döntő egyes jelenetei más megvilágításba kerülnek. Nem feltétlenül arról van szó, hogy a Győr rosszul védekezett Bouktit ellen. Inkább arról, hogy a Metz támadói újra és újra képesek voltak olyan helyzeteket ki- alakítani, ahol a győri védelemnek fél lépéssel gyorsabban kellett volna reagálnia. A különbség sokszor nem látványos. Egy zárás utáni váltás, egy be- álló pozícióharca vagy egy befutó játékos követése során néhány tizedmásod- percnyi késés is elegendő ahhoz, hogy a támadó kerüljön előnybe. Ezért tartom érdekesnek azt a felvetést, hogy a döntő valójában nem taktikai, hanem részben fiziológiai mérkőzés volt. Nem azért, mert a taktika nem számított, ha- nem azért, mert a taktikai végrehajtás minőségét alapvetően befolyásolja a játékosok aktuális állapota. Ugyanaz a védekezési rendszer másként működik akkor, ha a védő fél lépéssel hamarabb ér oda, és másként akkor, ha fél lépéssel később.

Ha ezt elfogadjuk, akkor Per Johansson munkájának értékelése is árnyaltabbá válik. A kérdés nem pusztán az, hogy a döntőben mikor kért időt vagy milyen taktikai utasítást adott. A valódi kérdés az, hogy a teljes szezon felépítése optimálisan szolgálta-e a június első hétvégéjén szükséges csúcsteljesítményt. A modern élsportban az edzői munka egyre nagyobb része nem a taktikai táblán, hanem a terhelés, regeneráció és periodizáció területén dől el.

És itt jutunk el ahhoz a ponthoz, ahol szerintem a legérdekesebb szakmai vita kezdődik. Lehetséges, hogy a Győr egyszerűen túl jó volt túl hosszú ideig. Az egész szezon során rendkívül magas szinten teljesített, kevés visszaeséssel. Ez rövid távon eredményeket hoz, ugyanakkor felveti annak kockázatát, hogy a szezon legfontosabb hétvégéjén már nincs hova emelni a teljesítményt. A Metz ezzel szemben úgy tűnt, mintha a saját maximumát éppen a Final Four idejére tartogatta volna. Ezt természetesen utólag lehetetlen bizonyítani. A probléma az, hogy a kézilabdában a legtöbb olyan mutató, amely valóban választ adhatna erre – robbanékonysági tesztek, neuromuszkuláris monitorozás, belső terhelési adatok –, nem nyilvánosak. Ezért maradnak a videós megfigyelések és a játék képe alapján levont következtetések.

Az én végső hipotézisem ezért nem az, hogy Johansson taktikai hibája okozta a vereséget. Hanem az, hogy a döntőben látott taktikai problémák egy része valójában a csapat fizikai állapotának következménye volt. Ha ez igaz, akkor a döntő kulcskérdése nem az, hogy miként kellett volna megfogni a 12 gólt dobó francia beállóst, hanem az, hogy a Győr miért nem tudta ugyanazzal az inten- zitással végrehajtani a saját játékát két egymást követő Final Four-mérkőzésen? Egyszer talán majd erre is választ kapunk…

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom: nem azért veszített a Győr, mert rosszabb csapat, hanem mert Mayonnade hamarabb felismerte, hogy hol lehet megnyerni a meccset, Johansson pedig túl sokáig bízott abban, hogy a saját alapjátéka önmagában visszahozza a döntőt. Ez taktikai szinten talán a legfontosabb különbség volt a két edző között azon a napon.

Szerző: Hofmann Péter
Fotó: Győri Audi ETO KC / Peka Roland