Megváltás helyett - Ballai Attila publicisztikája

Mivel jogos aggály, hogy a Messiás egy ideig még késik, ön- és „közmarcangolásunkat" úgy szüntethetjük meg a legkönnyebben, ha elfogadjuk: nem elképesztő szakmai vagy menedzselési hibák következménye, azaz nem természetellenes, hanem éppen ellenkezőleg, természetes állapot, ha nemzeti együttesünk nem jut be a vb-n a legjobb négy közé, illetve a legjobb nyolcba sem. Mert nem oda való.

Ez ilyen keservesen egyszerű. Mégis, miközben pontosan tudjuk, hogy jó néhány válogatott a miénk előtt jár, évről évre megütközünk rajta, miért nem feszítünk a dobogón. Ha hat, nálunk egyértelműen erősebb vetélytárssal számolunk, és feltételezzük, hogy ők elkerülik egymást az adott világverseny nyolcaddöntőjében, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy valamelyiküket kifogjuk, arányban kifejezve hat a nyolchoz, tehát 75 százalék. A maradék 25 az esélyünk, de mivel ott is egyenrangú ellenfél áll velünk szemben, ez a 25 is tovább feleződik, 12.5-re. Az analízis ennyit hagy nekünk a nyolcba jutásra. Ez egy a nyolchoz, tehát minden nyolcadik vb-n sikerülhet, mint legutóbb 2013-ban, a spanyolok ellen.

Itt tartunk. Hogy miért, annak a magyar kézilabdán belüli és kívüli okai egyaránt vannak. Előbbiekről az elmúlt napokban többkötetnyi okoskodás – és némi „butáskodás" – jelent meg, az utóbbiakról semmi. Ezért kezdjük innen.

A régi, esélyeinket tekintve szép időkben a kézilabdázás, különösen a női ága szocialista hitbizomány volt. Ezért amikor párás tekintettel idézzük, hogy az 1976-os és az 1996-os olimpián is bronzérmet nyertünk, azt se feledjük, hogy lányaink, asszonyaink Montrealban Japánt, Kanadát és Romániát, Atlantában az Egyesült Államokat, Kínát és Norvégiát győzték le. Tehát mindkétszer egyetlen jelentős riválist; az 1980-as negyedik helyért egyet sem kellett, egyetlen moszkvai „áldozatunk" Kongó volt. Csakhogy azóta, sajnos, a fél világ elkezdett kézilabdázni, mert lassacskán majd' mindenütt rájöttek, hogy remek játék. Ugyanez a felismerés és nagyjából ugyanez a folyamat a többi csapatsportban is megtörtént. Sokkal súlyosabb, látványosabb következményekkel, élesebb kontrasztokkal.

Női kosárlabdában 1980 óta nem jártunk olimpián, 1998 óta vb-n; az 1983–1991 közötti négy Eb-bronz ellenpontjaként a legutóbbi tíz kontinenstornából ötről hiányoztunk, és csak egyszer verekedtük be magunkat a legjobb tízbe. A férfiválogatott a vb-re sohasem jutott ki, az olimpiára 1964 óta egyszer sem, az Eb-re 1969 után kétszer, az idei 15. helyezés miatt tort ültünk. Női röplabdázásban az 1976-os és '80-as olimpia 4. helyezését egyetlen részvétel sem követte, az 1970 és 1982 közötti vb-ken időrendben 4., 6., 13. és 10. lett a csapatunk, ami után nem kvalifikált, az Eb-ről 1989 és 2013 között rendre hiányzott, a 2015-ös 12. és az idei 15. helyezés a fellendülés örömteli jele. Jégkorongban – a sportágat mintegy harminc országban űzik profinak tekinthető módon – fiaink 2009-ben és 2016-ban szerepeltek a „nagy" vb-n, ennek tényét hőstettként éltük meg, a két kiesést, a 16. és a 15. helyezést szintúgy hősi halálként fogadtuk.

Mindenütt képesek vagyunk tehát a reális, józan értékelésre, kivéve a kézilabdázást. Amelynek „balszerencséje", hogy a csapatsportok közül egyedüliként őrizte meg viszonylagosan a pozícióit – a vízilabda más halmazállapot –, így a vele szemben támasztott elvárásokat is.

Ennyit a külső környezetről. Természetesen erős túlzás, önáltatás lenne azt állítani, hogy csupán ez változott meg a kárunkra. Súlyos gondok, hiányosságok, tévedések, helyi és általános alkalmatlanságok belül is vannak – csak nem feltétlenül ott és úgy, ahogyan sokan hiszik.

Nézzük először e következtetést: sok a külföldi, ettől kevés a válogatott képességű magyar játékos. Addig igaz, hogy mivel Norvégia a világ egyik leggazdagabb országa, a norvég női kézilabdázás pedig egyeduralkodó, e két tényből logikusan az következne, hogy a magyar kiválóságok zúzzák össze magukat egy larviki, trondheimi szerződésért, mégis fordítva történik. Ne kerteljünk, pusztán a kedvezőbb anyagi lehetőségek miatt. Kérdés, ez baj-e. A férfi szakágban élőbb és égetőbb e probléma, a nőknél inkább áttételesen az. Az Audi ETO elnöke, Bartha Csaba logikusan és pontosan le is vezette, hogy a válogatott teljes keretében egyvalaki nem játszhat eleget a saját posztján a klubjában, jelesül Görbicz Anita. Rejtett géniuszaink viszont sajnos nincsenek. Az igazi tehetség egyébként is mindig, mindenütt utat tör magának. Az U13-ban, a felnőtt válogatottban, a dzsungelben is. Nincs az az őrült edző, aki magyar gólzsákját, játékmesterét jegelné, vagy ha mégis lenne, öt-hat rivális kapna utána. Aki pedig az NB I ötödik-hatodik helyezettjének sem kell, az a válogatotton sem segítene. Másrészt, abban a korban, amikor a magyar játékos klasszisjelöltté érhet, még nincs légiós a láthatáron sem, a serdülők, az ifik között szabadon lehetne nevelni remeknél remekebb beállóst, balkezes lövőt. Lassan jobbkezest is.

Nem az a fő gond a sok pénzzel, hogy ide vonzza a külföldit, hanem az, hogy elkényelmesítheti a magyar játékost. Mármint azt, akinek nem életformája és -célja a sport, nem hajtja közösségi vagy egyéni ambíció – dicsőséget hozni a hazának vagy legalább magának –, csupán pénzkereseti forrásnak tekinti az egészet. Ebben az esetben csak a kenyéradója, a klubja számít, a válogatott inkább a szükséges vagy akár szükségtelen rossz, a sérülés miatti rizikófaktor, az olimpia pedig kissé sarkítva plusz nyári „meló". A maiak ráadásul – Görbicz Anita kivételével – már nem tudják, milyen érzés nemzeti mezben diadalt aratni és egy ország rajongását kivívni, ezért nem is vágyhatnak rá. Eladni sem kell magukat, a legjobb helyen vannak. Szöges ellentétben, mondjuk, azzal az izlandi sráccal vagy cseh leányzóval, aki nevesincs hazai klubjában kezdte pályafutását – ahonnan nemhogy a final four, a BL-főtábla sem látszik -, és egyetlen esélye, hogy megmutassa magát a világnak, a válogatott, ezért bármikor hajlandó magáról és az ellenfeléről is leszaggatni a mezt, a gatyát.

Nem a külföldieket kell elzavarni – az EU szabad munkaerő-áramlása, a sportban a Bosman-törvény léte óta ez egyébként is bajos ügy, ha valaki a jelenlegi, valóban nem túl hatékony korlátozás miatt beperelné a magyar szövetséget, nem lenne esélytelen. Másrészt, igaz, néhány szinttel lejjebb, de csakúgy, mint az angol labdarúgó Premier League, ez a női NB I önmagában óriási érték, több ezer ember kedvenc szórakozása. Amikor majd május 12-én, a csurig telt Budapest Sportarénában, a női BL négyes döntőjében a Győr remélhető diadalán ujjongunk, és talán a Ferencvárost is ott látjuk a végjátékban, jussanak eszünkbe a decemberi gerjedelmeink.

A mieinket kell képezni és tűzben tartani, motiválni. Nemcsak a játékosokat, az edzőket is, az utánpótlásban is. Mert bár senkit sem lehet megtanítani arra, hogy nagyra nőjön, még arra is kevéssé, hogy lásson a pályán, de beállóst nevelni igenis lehet; ékes példa Heidi Löke, akinek tizenévesen összeakadt keze, lába. Az idei U17-es vb bronzmeccsén a magyar lányok 32–18-ra mosták le a franciákat; közös felelősség, hogy tíz év múlva hasonló összetételben ne fordított eredmény szülessen. Attól még, hogy az anyagiak szilárdak, az edzőknek, játékosoknak szakmai alapról kell közelíteniük a kézilabda felé: képességeket és csapatokat építeni, nem egzisztenciákat.

A magyar futball elsősorban abba bukott bele, hogy letért a szakmai útról. A kézilabdának tilos követnie. A fentieket összegezve: tegyünk meg mindent, de fogadjuk el, hogy a diadalmenethez már az is kevés. Nem minden függ tőlünk – ám ami igen, ott ne hibázzunk. Mert különben néhány év múlva örülhetünk egy „hősiesen" kivívott Eb-részvételnek.


Megjelent: Nemzeti Sport – 2017.12.15 09:25

2017-12-15

Ez a weboldal cookie-kat használ annak érdekében hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információk